Tűzforró volt az öle. Éreztem, ahogy körmei végigszántják a hátamat (érdekes, pedig úgy emlékszem, sohasem szerette a hosszú körmöket, mindig gondosan fiúsan rövidre reszelve viselte őket, de azok így is csak még inkább kiemelték kecses ujjainak finom nőiességét...), lábai görcsösen fonódtak a derekamra, feje hátrabicsaklott - egy verejtéktől ázott hajtincs tapadt gyámoltalanul a homlokára -, puhán szétnyíló ajkai közül kivillant gyöngyházfényű fogsora... Egyetlen örvénylő kavargásba olvadt össze bennem minden; a szoba, az ágy, mozgásunk lüktető ritmusa, szaggatott zihálásunk, apró sikkantásai, egy, a szeme sarkából kipréselődött könnycsepp...
- Su! - hörögtem. - Su!
...éreztem, nem bírom már tovább, izmaim megfeszültek, aztán... Felriadtam. Csupa lucsok volt a testem. A paplan gombóccá gyűrve a lábaimnál, a párna a padlón. Még korán lehetett, hisz alig szűrődött be némi derengés a hálószoba ablakán.
Legelső gondolatom az volt, hogy gyorsan el kell tüntetnem az ágyneműmet, mielőtt anyám észre venné a lepedőmön azt a piciny, ragacsos foltocskát, mint annakidején, tizenvalahány éves koromban, amikor pornóújságot nézegettünk a fiúkkal az iskolában, a rajz, vagy már nem is tudom, hogy milyen óra alatt, hogy aztán éjjel a kamaszkor befurakodjon az álmaimba, aminek eredményeképpen anyám sértődöttséggel vegyes gyanakvó pillantásokat küldött felém a reggelinél, apám pedig cinkosul kacsintva rakott ki az iskola előtt munkába menet, és egy kicsit megnyikorogtatta az öreg járgány gumijait, amikor továbbindult. Benyúltam a paplan alá, és óvatosan végigtapogattam a lepedőt magam alatt. Mintha tűzbe nyúltam volna, olyan hirtelen rántottam vissza a kezem, amikor megéreztem a ragadós nedvességet. Még mindig kába voltam, az ébredés kábulata tompított el. Csak lassan, lépésről-lépésre sikerült visszarángatnom magam a valóságba. Dehogyis kell tartanom anyámtól! Rég elmúlt már az az idő, amikor szegény még bármiért is felelősségre vonhatott. Túlságosan rég, hogy a fene vinné el! Behunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni az előbbi álmot. Nem akartam végiggondolni azt, amit már ezerszer végigszenvedtem; keresztülvergődni vádakon és önvádakon, hogy végül újra és újra rá kelljen döbbennem, hiába. Minden hiába. Semmin nem lehet már változtatni. Így marad örökre. ÖRÖKRE! Felvillant előttem Su arca, de csak annyi időre, amennyire a villámnak van szüksége, hogy egyetlen pillanatképbe merevíthesse a dühöngő vihar tombolását, hogy aztán ne hagyjon semmi mást maga után, csak álombéli szeretkezésünk édes-savanyú ízét a számban.
- Óh, Istenem, Su!
***
- Ébren vagy? - lépett be a szobába, és megállt az ágyam végében.
Karcsú, hibátlan alakja éles kontúrokkal rajzolódott ki a nyitva hagyott ajtón bevágódó villany-fényben.
- Su?
- Igen? - szólt lágyan. Megkerülte az ágyat, és leült mellém a gyűrött lepedőre, és kezével puhán végigsimított az arcomon.
Az álom maradék ködfoszlánya is felröppent az agyamról.
- Hagyj! - rántottam el a fejem.
- De kedvesem!
- Ne nevezz így! - csattantam fel. - Ezerszer mondtam már, ne nevezz így!
Felültem, és dühösen lekapva a cigarettásdobozt az éjjeliszekrényről, idegesen rágyújtottam.
- Megint nyugtalanul aludtál - hajolt le a párnáért. Felvette a padlóról, majd felállt, és áthajolva fölöttem gondosan a helyére igazította. Szabályos, feszes mellei egy vonalba kerültek az arcommal, és a leheletvékony hálóing látni engedte, ahogy meg-megremegnek minden egyes mozdulatára. Arcomat megcsapta testének tavaszt idéző illata.
- Hagyj már békén! - taszítottam el magamtól, és a párnát begyűrtem a derekam alá. A hirtelen mozdulattól leesett a parázs a cigarettámról, és apró szikrákat szórva eltűnt valahol alattam az ágyneműben. Utána akartam kapni, de a jobb kezem - mint általában, ha feszült, vagy ideges vagyok - csak nehezen engedelmeskedett, így ő volt a gyorsabb.
- Ezerszer kértelek már, hogy ne dohányozz az ágyban! - korholt szelíden, és lepöckölte a parazsat a lepedőről. Apró, égett szélű lyuk maradt utána.
- Semmi, semmi baj... - dadogtam zavartan, és megpróbáltam úgy elhelyezkedni, hogy...
de elkéstem. Finom ujjai a sárgásfehér foltocskára tévedtek. Összeakadt a tekintetünk.
- Mi van, mit nézel? - próbáltam a helyzet magaslatára kerülni, de alig sikerült leplezni a zavaromat.
Nem szólt semmit, csak nézett rám szomorúan azokkal a divatlapba illően mélykék szemeivel. Szánalmat láttam bennük, szeretetteljes szánalmat. (Nem tudom, hogy csinálják. Vagy lehet, hogy csak képzelődöm?!)
- Mi értelme van ennek? - kérdezte végül. - Megint rólam álmodtál, igaz?
- Nem! - ordítottam fel. - Nem rólad, róla, érted? Ró-la! Kipattantam az ágyból, és dühösen a ruháim után néztem.
- És, mi a különbség? - állt fel ő is, és felém nyújtotta a nadrágomat. - Olyan vagyok, mint ő. A testem, az arcom, a szemem, a hajam, mind-mind pontosan olyan, mint az övé. Én ő vagyok.
Odaugrottam hozzá, és megmarkolva a vállait az arcába sziszegtem: - Te nem vagy ő, csak egy acélból, műanyagból, meg ki tudja még miből összeeszkábált istenverte szerkezet.
- Kitin - nézett nyugodtan a szemembe. - Mesterségesen előállított amino- poliszacharid a vázam. A mozgásról szervo rendszerek, a test plasztikusságáról pedig szilikonnal töltött tömlők gondoskodnak. Ami pedig a bőrömet illeti, összetétele hajszálpontosan megegyezik az emberi bőrrel, a különbség csupán annyi, hogy szintetikus úton állítják elő. Az android gyártás csúcsterméke vagyok, mint ahogy neked is ez a technológia mentette meg az életedet.
- Csakhogy én ember vagyok. EMBER! Nekem itt emberi gondolataim vannak - böktem a fejemre.
- Nekem is - válaszolta nyugodtan. - A programozásom teljes egészében az ő pszichikumán alapul.
- De akkor sem vagy ő. Te nem vagy Su, csak egy átkozott, gusztustalan robot. Igen! Ha tudni akarod, vele álmodtam. Szeretkeztünk. Egy igazi hús- vér nővel szeretkeztem. Kikaptam a kezéből a nadrágot, és magamra rángattam.
- Ostoba vagy - nyújtotta az inget is. - Csak kínozod magad, gyötrődsz és szenvedsz. Pedig nem kellene. Bele fogsz roppanni. Férfi vagy, szükséged van a szerelemre, testire, lelkire egyaránt. De nem álombélire. Valóságos, igazi, kézzelfogható szerelemre van szükséged. Neki viszont nem kellesz. Hallhattad! A szemedbe mondta, hogy undorodik tőled. Ezért egyezett bele, hogy...
A pofon csattanása kettévágta a szavait. Utána egy szót sem szólt, csak nézett rám szomorúan.
- Hazudsz - vinnyogtam, mint egy megvert kutya. - Hazudsz.
- Nem - csóválta meg lassan a fejét. Újra lendült a kezem, de nem fejeztem be a mozdulatot. Kikaptam a kezéből az inget, és átviharzottam a nappaliba.
* * *
Nem hazudott.
Su egy hónapig sem bírta. Azon a verőfényes, életszaggal teli, május végi napon még nagyon boldog volt. Tudom, hogy valóban az volt, s nem csak annak próbálta mutatni magát. Nyomban odarohant hozzám, amint megpillantott, és a nyakamba borult. Nagyon sokáig álltunk ott összekapaszkodva. Talán még sírtunk is. Pont úgy, ahogy annakidején. Csakhogy akkor búcsúzkodtunk. Akkor azért sírtunk, mert éreztük, lehet, hogy örökre szól a búcsú. Most azért, mert nem így volt. Azok a fájdalom könnyei voltak, emezek a megkönnyebbülésé. Mekkora különbség! Mennyit ábrándoztam arról a viszontlátásról! A körlettakarítás sziszifuszi munkája alatt, a gyakorlóterek sarában henteregve, az állandó életveszélyben. Akkor is, amikor ott ültem a Victory első osztályú űrcirkáló B-422-es lövegtornyában, az előttem lévő képernyőn aprócska, piros és zöld foltok cikáztak megveszekedetten, mint sihederkoromban a füstös kiskocsmák sötét sarkaiban álldogáló videojátékok kijelzőin, amelyek rendre nyelték legális és illegális úton szerzett zsebpénzemet, akkor is csak ő járt a fejemben. És akkor döbbentem rá arra is, hogy mekkora őrültséget csináltunk. Én önként jelentkeztem a háborúba, ő pedig hozzám jött feleségül a bevonulást megelőző napon. De akkor már mindegy volt. Én a Naprendszer és a Syrius Alfája között valahol félúton, az emberiség és a feronok esztelen háborújának legöldöklőbb csatájában, ő pedig fényévekre tőlem. Dühösen rángattam hát ide-oda az irányzékot ujjamat le sem véve a két, egyenként húszezer megawattos ionágyú elsütő-billentyűjéről, és imádkoztam.
...és későn vettem észre a display bal felső sarkából meglóduló piros pontot. Mikor magamhoz tértem, már nem voltam más, csak egyike azoknak a szerencsétleneknek, akiket százszámra termelt ki magából a háború. Az ellenség vadásza alapos munkát végzett. A sorozat szétvitte a lövegtornyot, a kettes számú hadianyagraktárt - amit nekem kellett volna védenem -, a jobb kezemet, a jobb lábamat, az egyik tüdőmet s némi belet is. Nagy szerencsém volt, hogy a szanitécek hamar rám találtak.
Számomra ezzel véget is ért a háború.
Szétroncsolódott testrészeimet a legkorszerűbb művégtagokkal, a belet és a tüdőt pedig valami ördöngös szerkezetekkel pótolták. Jobb voltam, mint újkoromban. Első ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy jó ötven százalékban tulajdonképpen már nem is vagyok ember. Csupán a szervomotorok surrogása árulkodhatott róla. Aztán a legelső járattal vissza a Naprendszerbe, egy hónapnyi rehabilitáció a phobosi vöröskereszt bázison, és irány a Föld, a civil élet, és Su. De mindez már csak egy ködös távoli múlttá zsugorodott össze, amikor ott álltunk összeborulva az űrkikötő érkező oldalán, egy olyanná, amit a legjobb gyorsan elfelejteni. De már ott elkezdődött.
- El ne felejtsd megolajozni magad néha, haver! Be ne rozsdásodj nekem! - vágott hátba az egyik társam, akivel közös szobába voltunk elhelyezve a rehabilitáció hetei alatt. Neki a lábait tépte ki tőből egy robbanás.
– Aztán, te se! - intettem utána nevetve.
- Mit kell megolajoznod? - engedte el hirtelen a nyakamat Su.
- Semmit! - csíptem bele viccelődve az arcába. - Ne törődj vele, csak tréfa volt! Különben, ne beszéljünk most erről! A lényeg az, hogy itt vagyunk.
- Hát persze - mosolyodott el.
Ha jobban figyelek, talán már akkor felfedezem abban a mosolyban az erőltetettséget. Az események aztán már nagyon felgyorsultak.
Az első este még ágyba bújt velem, de minden egyéb helyet csak beszélgetéshez volt kedve. Meséltünk egymásnak hajnalig. Aztán napról-napra rosszabb lett a helyzet. Eleinte csak kínosan meg- megrándult az arca, ha meghallotta a szervók hangját, később pedig jól érezhetően kerülni kezdett. Egyre kevesebbet beszélgettünk, s ha igen, az is előbb-utóbb veszekedéssé fajult. Arról pedig hallani sem akart, hogy az utcára lépjen velem, miután egyik nap kővel megdobáltak bennünket az utcakölykök azzal kiabálva tele a kerületet: - Milyen egy robottal, kisanyám? (Semmilyen sem volt. Az első éjszaka után sosem aludtunk többé egy ágyban.)
Inni kezdtem. Egyre többször, és egyre többet, míg egy nap robbant a felgyülemlett feszültség.
Szokásom szerint az előző este elfogyasztott alkoholtól kábán ébredtem. Ő már javában takarította részeg dorbézolásom maradványait. Épp egy hatalmas hányadékfoltot igyekezett eltüntetni a nappali közepéről. Négykézláb súrolta a szőnyeget, háttal nekem. Nem tudom, mi ütött belém. Hirtelen odaléptem mögé, leguggoltam, és hátulról átöleltem. Belemarkoltam ide-oda himbálózó melleibe.
- Hagyj! - reccsent tompán a hangja, és mintha mi sem történt volna, tovább húzta-vonta a rongyot. Megdühödtem. A megalázottság kínzó érzése, az el nem fogadott reménytelenség egyszerre robbant. Letéptem róla a ruhát, és csípőmmel befurakodtam a lábai közé. Ágyékom tompán csattant a tomporán. Akkor abbahagyta a súrolást, és hátranézett. Megundorodtam a tekintetétől. Épp olyan semmitmondó volt, mint az üzekedő állaté.
- Hagyj! - mondta újra. Inkább fáradt volt a hangja, mintsem dühös. - Hagyj!
Elengedtem. Ő lassan felállt, és a ruháit kezdte igazgatni.
- Elmegyek - mondta. - Egy percig sem bírom ki itt tovább. Undorodom tőled. Szörnyen undorodom. Nem tehetek róla, de így van. Sajnálom. (Nehezen, akadozva találta csak a szavakat.) - Jobb lesz így mindkettőnknek.
Még akkor is ott kuporogtam a szőnyegen, amikor már rég kattant utána a bejárati ajtó zárja. Sírni kezdtem. Nem őt, magamat sirattam.
Ami az után jött, az maga volt a pokol.
Kocsmai verekedések, dorbézolások hajnalig pénzszagra gyűlő cimborákkal, többszöri öngyilkossági kísérletek, s mindezek koronájaként permanens és mértéktelen ivászat. Az, hogy viszonylag épségben sikerült megúsznom ezt az időszakot egy szervezetnek köszönhetem, a Veterángondozó Hivatalnak, amely a hozzám hasonló szerencsétlenek felügyeletét végezte. Ellátott pénzzel, kezességet vállalt értem a felháborodott hatóságok előtt, és igyekezett gátat szabni önpusztítási kísérleteimnek, de a legfontosabb feladata az volt, hogy életben tartson. Végül úgy döntöttek, ezt csak úgy érhetik el, ha elhozzák nekem Sut.
Egy napon csöngettek. Két férfi állt az ajtóban, mellettük egy hatalmas láda hevert a lépcsőház padlóján. Az orrom alá dugták VH-s igazolványaikat, majd becipekedtek a lakásba és szó nélkül hozzáláttak. Hamar végeztek. Elmenet csak annyit vetettek oda nekem kajánul vigyorogva:
- A cég ajándéka. Aztán vigyázzon, nehogy túlhajtsa magát, mert ez akármeddig bírja! Jó mulatást!
S egy Su-t hagytak maguk után, egy olyan Sut, aki mindig mosolygott, határtalanul kedves volt, és nem rejtette véka alá; a leghőbb vágya az, hogy az ágyamba vigyem. Csakhogy nekem pont ettől volt hányingerem. De dacára mindennemű berzenkedésemnek, emez igyekezetében fáradhatatlannak bizonyult. Mindezeken túl, gondomat is viselte - főzött, mosott, korholt káros szenvedélyeim miatt -, szó nélkül lenyelte a leggorombább sértést is, mindig friss volt és üde, nem törődött az utcán, a boltban, a villamoson felénk küldött megjegyzésekkel. Röhögnöm kellett, amikor arra gondoltam, hogy épp ilyen feleségnek képzeltem Sut a legénységi körlet kemény priccsén ábrándozva. Pontosan ilyennek.
***
- Miért iszol éhgyomorra? - jött elő a hálószobából. Kivette a kezemből a már amúgy is üres poharat.
- Azonnal készítek valami reggelit.
- Nem kell - vetettem oda. Felálltam a fotelből, és kibámultam az ablakon. Odalent már nyüzsgött az utca. Járókelők siettek dolguk után, sorsjegy-, virág-, és újságosbódék nyitogatták ablakaikat védő vasrácsaikat, és zsúfolásig tömött buszok álltak meg nehézkesen a szemközti megállóban, újabb adag embert okádva a járda ezerszínű kavargásába. Zajlott az élet. Az emberek élete.
- Látod! - szólalt meg Su a hátam mögött. - Élnek. Elfogadják az életet olyannak, amilyen, és megpróbálnak boldogok lenni. Tudják, hogy minden egyéb értelmetlen és fölösleges kapálózás.
- Mit tudod te! - csattantam fel. - Honnan tudná ezt egy átkozott robot?
- Tudom - válaszolta. - De te nem vagy robot. Ember viszont csak akkor leszel, ha mindezt elfogadod. Nincs más választásod. Csak én vagyok neked. Nekik - mutatott ki az ablakon -, nekik nem kellesz. Más vagy, mint ők. És neki sem. De nekem igen. Én pont olyan vagyok, mint ő, csakhogy én meg tudlak érteni. Én tudlak csak igazán megérteni, senki más. S én mindent meg tudok adni neked. Átkarolt, és odasimult a hátamhoz. Megborzongtam testének izgató melegétől.
- A francba! - fakadtam ki. Hát nem fér bele abba a nyamvadt digitális agyadba, nekem nem csak arra van szükségem, hogy egy nagyot keféljek?! Szerelmet... szerelmet hogy tudnál adni nekem?
- Tudok - búgta, és a vállamra hajtotta a fejét.
- Pah! Az nem szerelem. Program.
- Az belül van. Mit törődsz te avval? Ez az egyetlen kifogás, amit fel tudsz hozni ellenem. De ehhez is csak azért ragaszkodsz, mert ostoba módon tartasz az emberektől. Ne törődj velük! Őket a te sorsod nem érdekli. Kiközösítettek. Egyedül maradtál. Ne törődj hát senkivel, csak saját magaddal! ... Nincs más választásod.
- Dehogynem! - csattantam fel. - Bemegyek a belvárosba, és felszedek egy csinos seggű meleget.
- Azt már rég megtetted volna - lehelt egy gyengéd csókot a nyakamra -, ha képes lennél rá.
Megint igaza volt. Tényleg képtelen voltam rá. Néha, miután Su otthagyott, le-lenéztem a Veteránklubba, hogy egy pár órácskára elbeszélgessek néhány sorstársammal. Ott ismerkedtünk össze. Magas, vékony dongájú, álmodozó tekintetű fiú volt. Rengeteget beszélgettünk, jól megértettük egymást. Ő is "műs" volt (így nevezte a szleng a hozzám hasonló szerencsétleneket), akárcsak én. Egy idő után pedig azon vettem észre magam, hogy egyre sűrűbben és szívesebben járok le a klubba. Azokban az időkben még az ital sem hiányzott annyira. Egyik nap aztán telefonált, hogy lenne-e kedvem nála vacsorázni. Volt. Nem sokat teketóriázott. Amint beléptem az ajtón, azonnal lesmárolt. Percekig képtelen voltam bármit is tenni, de amitől nagyon megrettentem az az volt, hogy átvillant rajtam: talán jobb is lenne, ha nem tennék semmit ellene. Végül egy szabályszerű balhoroggal felkentem a falra, és elrohantam. Az emlék még most is annyira felkavart, hogy önkéntelenül megragadtam Su kezét. Talán még fel is nyöghettem, mert a másik kezével végigsimított az arcomon.
- Mi az? - Sem... - akartam mondani, de akkor hirtelen megláttam.
Döbbenten kaptam a szemem elé a kezét.
- Mi baj? - kérdezte. Képtelen voltam válaszolni. Csak bámultam kővé dermedve az ujjai végén csillogó hosszú, vörösre festett körmöket.
- Neked - nyögtem ki végül -, neked hosszú körmeid vannak.
- Hát persze - válaszolta. - Ez a di... - Neked hosszúak a körmeid! - ordítottam fel, és szembepördültem vele.
- A legtöbb nő így hordja - mosolygott vissza.
- De neki - kaptam a fejemhez zavartan -, neki sohasem voltak hosszú körmei. Mindig gondosan rövidre re...
- Akkor máris levágom - komorodott el az arca, és megfordult.
- De hát akkor én - kaptam utána, és megmarkoltam a vállát -, te jóságos Isten!... Én nem vele álmodtam az éjjel... meg azelőtt sem... én már nagyon régen nem vele álmodom.
- Mi az? - nézett rám mostmár ijedten. - Hívjak orvost? - Én... én... - ragadtam meg újra a kezét kétségbeesetten -, én veled álmodtam. Teveled.
Összeakadt a tekintetünk.
Talán egy percig, ha bámultuk egymást, aztán odahajolt az arcomhoz, és szájon csókolt.
- Itt az ideje, hogy ne csak álmodj - mondta végül.
* * *
- Ébresztő hétalvó! - riasztott fel vidáman csilingelő hangja.
Az ágy végénél állt, meztelen volt, és zsúfolásig megrakott tárcát tartott a kezében. Kellemes kávé és pirítósillat lengedezett a szobában.
- Reggeli? - kérdeztem kábán.
- Reggeli? - nevetett fel, és megkerülte az ágyat, letette a tálcát az ölembe, majd bebújt mellém a takaró alá. - Ebédnek is késő már - simult hozzám.
Megrándultam, amikor hozzámért. A következő pillanatban már el is szégyelltem magam, és valamiféle bocsánatkérést dörmögtem.
- Egyél! - intett a fejével a tárcára, és elmosolyodott. - Biztosan megéheztél.
- Csak arra gondoltam... - állt meg a kezemben a vajazó-kés.
- Igen? - simult oda újból hozzám.
- Csak arra gondoltam, hogy nekem kellett volna reggelit hoznom neked.
- Egy robotnak? - kacagott fel kislányosan, de a következő pillanatban a szája elé kapta a kezét. - Ne haragudj! - mondta megszeppenve.
Kínosan megrándult az arcom, újra vajazni kezdtem a pirítóst, s csendesen azt mondtam: - Ha már így van,... ahogy van, legalább ne emlékeztess rá, hogy mi vagy!
Nem szólt semmit. Lehajtotta a fejét.
Nekiláttam az evésnek. Farkaséhes voltam. Faltam, habzsoltam az ételt. Su, mint ha egy istent látna, úgy bámult.
- Te nem eszel? - állt meg a kezemben a csésze.
- Hé! - csapta fel a fejét. - Muszáj folyton eszembe juttatnod, hogy mi vagyok?
Összenevettünk. Mint annakidején, azzal a másik Su-val.
