Lucy már majdnem egy éve volt Smith-éknél. Szeretett ott lenni, bár az asszony egy cseppet sem volt kíméletes vele.

- Lucy hozz ezt, hozz azt, csináld ezt, csináld azt! – pattogott szüntelenül a hangja. De Lucy nem lázadozott - hogy is tehetett volna ilyet!- csak főzött, mosott, kertészkedett, vagyis tette a dolgát zokszó nélkül.

Örült, hogy volt gazdája, aki megmentette a megsemmisüléstől.

Smith volt az.

Még januárban történt, hogy az egyik klinika idegsebészeti osztálya selejtezte, és árverésre bocsátotta használt eszközeinek jelentős részét. Lucy is köztük volt. A műtőkben használták, de letöltötte a törvény által megszabott időt, meg kellett hát válniuk tőle. Hogy legalább igen magas beszerzési árának egy részét visszakapják, rábízták egy használt dolgok értékesítésével foglalkozó cégre. Egy árverés, persze, igencsak esetleges dolog. Ha Lucyt nem sikerül értékesíteni, sorsa menthetetlenül a megsemmisítés.

Kiállították hát a jegyzőkönyveket, - az M.I.-t tartalmazó ROM-ot is törölni kellett volna, de egy szűkmarkú hivatalnok úgy döntött, máshol is van helye annak a rengeteg pénznek, amibe a kiégetés kerül -, majd közölték Lucy-vel mi vár rá.

Rossz hasonlat, de úgy érezte magát, mintha halálra ítélték volna.

Mert Lucy robot volt. De nem akármilyen robot!

Az, hogy tudott beszélni, látni, hallani, járni, csekélység volt ahhoz képest, hogy abba a bizonyos ROM-ba égetett szoftver irányításával, teljesen önállóan el tudott végezni néhány egyszerűbb műtétet is.

Gondolkodni is tudott. Igaz nem úgy, mint, egy ember, de azért az alapvető logikai műveletekkel egészen jól elboldogult. Amit elmondtak neki abból is csak annyit értett meg, ha nem veszi meg valaki, vége lesz.

Hogy nem lesz többé.

Hogy félt-e? Talán érzett valami hasonlót, de azért a lelke mélyén (Na! Hát értsék jól!), szóval a lelke mélyén el sem tudta képzelni azt a lehetőséget, hogy lenne olyan ember, aki cserben tudná hagyni. Nyugodtan állt hát az aukción egy félautomata takarítógép, valamint egy teljesen digitalizált robotkonyha között, és figyelte a kínálatot mustrálgató embereket.

Smith-t ekkor látta először. Fura egy alak volt, zilált hajzatával, elnyűtt, borostás arcával, kitérdelt nadrágjában, és félrecsúszott nyakkendőjében. Persze, ekkor még a férfi nem jelentett többet Lucy számára, mint a temérdek vásárló egyike, de amikor Smith árajánlata után harmadszor is lecsapott a kalapács, Lucy programozásának logikai moduljai valami olyasmivel azonosították a férfi képét, amit talán a "megváltó" szóval lehetne leírni a leghívebben.

Smith az asszonynak vásárolta a robotot.

Kedvére akart tenni, mert az asszony folyton azzal szekálta, minden rendes háztartásban van már robot, csak az övékében nincs.

Különben az asszony mindig és mindenért szekálta Smith-t.

Pedig nem volt mindig így. Főleg akkor nem, amikor frissen fürödve, a legszebb ruhájában várta minden vasárnap délután, amikor Smith udvarolni ment hozzá. Akkor még annyi kedvességgel halmozta el, amennyivel csak egy tizennyolc éves leány tudja elhalmozni a kedvesét. Búcsúzáskor, a házuk kapujában, szorosan hozzásimult a cinkosul hunyorgó csillagok alatt a fiúhoz, mélységesen megsértődött, ha a csókolózás hevében Smith a bugyijához nyúlt, és még mélységesebben, ha nem nyúlt oda.

De valamilyen okból az asszony nagyon megváltozott házasságuk eltelt évtizedei alatt.

- Talán a gyermektelenség! - lyukadt ki mindig ide Smith, amikor az okát kereste. Eleinte hitte, lehet változtatni a dolgon, de az idő múlásával egyre jobban kezdett belefásulni a kompromisszumokba. Csak néha-néha sóhajtott fel keseregve:

- Istenem! Édes, jó Istenem! Miért mértél rám ekkora büntetést?

Olykor vette a kabátját, és elment otthonról. Késő este, amikor hazatért, furcsán vigyorgott, és csak nagy nehezen talált bele a kulccsal a zárba.

Smith ezért vette hát Lucyt, és még örült is, hogy olcsón megúszta a dolgot. Egy háztartási robot rengetegbe került újonnan, s az aukción azt mondták neki, azt a feladatot Lucy is ragyogóan el tudja látni. De amikor hazaállított vele, az asszony irtózatos balhét rendezett.

Mindenbe belekötött. A robot színébe, hogy ócska, kiselejtezett roncshalmaz, meg különben is, a szomszédnak olyan van, hogy...

Smith nem szállt vitába vele. Szó nélkül sarkon fordult, lement a sarki presszóba, és emberesen a pohár fenekére nézett. Éjfél is jócskán elmúlt már, mikor a hátukon hazacipelték alkalmi ivócimborái.

Végül is, bárhogy fenyegetőzött vele, hogy kidobja, az asszony mégis megtartotta Lucyt. Dolgoztatta, szekálta, pörölt vele szüntelen, s a robot, bármit mondtak neki, és bármilyen hangnemben is mondták, azonnal, lelkiismeretesen, és ellentmondás nélkül végrehajtotta.

Így telt-múlt az idő Smith házában, szinte teljesen kitöltötték az asszony dührohamai, a férfi életunt ábrázata és a robot közönyös szorgalma, mígnem leesett az első hó.

Lucy aznap reggel, a boltba menet, amíg megtette azt a pár száz métert az utca elején lévő vegyesboltig, értetlenkedéssel vegyes csodálkozással szemlélte a fehérbe öltözött világot. Még nem látott havat, hisz a hármas műtőből, amelynek felszereléséhez tartozott, sohasem tehette ki a lábát, s köztudott, hogy a műtőkön általában nincs ablak.

- No? - kérdezte tőle a boltos. Az öreg nagyon kedvelte Lucyt. Más robotok is jártak hozzá vásárolni, de Lucyt szerette közülük a legjobban. Afféle régi vágású öregember volt, töpörödöttségében is tekintélyt parancsoló, agyonmosott, de mindig patyolattiszta ingeiben, gondosan vasalt pantallójában, kackiásra pödört hejre kis bajuszkájával.

A kicsinyke bolt is olyan volt, mint a gazdája, örökké frissen söpört padló, a polcokon katonás rendben sorakozó áruk, a legalapvetőbb élelmiszerektől egészen a gyógyszerekig, és mindig finom boltillat lepte be az aprócska helyiséget.

- No, Lucy - kérdezte az öreg. - Hogy tetszik a tél?

- Tetszik, uram – felelte Lucy.

- Nem láttál még havat, mi?

- Nem, uram.

- Hát, ha még eljön a karácsony! - intett az öreg, miközben az élesztőt porciózta. - Az aztán a szép! Hál' Istennek úgy néz ki, fehér karácsonyunk lesz. Tudod, mi az a karácsony?

- Nem tudom, miről beszél, uram.

- No, akkor ide süss! - könyökölt a pultra az öreg. - A karácsony a legszebb ünnep, és tudod, mi benne a szép?

- Nem tudom, uram.

- Az ajándékozás. Amikor meglepünk valakit, akit nagyon szeretünk. Ez a legfontosabb dolog a karácsonyban, érted? Ettől olyan szép.

Útban hazafelé Lucy már nem tudott figyelni a tél csodáira. Félúton megállt, sarkon fordult, és visszament.

- Mi? - nézett fel meglepetten az öreg, amikor betoppant a boltba. – Áh, te vagy? Miért jöttél vissza? Csak nem felejtettél el valamit?

- Milyen a jó ajándék, uram? - kérdezte Lucy.

- Hát - vakarta meg a tarkóját az öreg -, azt kérded, milyen a jó ajándék? Na, nézzük csak! A jó ajándéknak először is nagyon örül az, aki kapja. Hogy hogyan lehet ezt elérni? Olyan ajándékot kell kifundálni, amire a legjobban vágyik. Másodszor pedig, és ez is nagyon fontos - emelkedett a magasba jelentőségteljesen az apró íjra emlékeztető lézeres élesztőszeletelő -, az illetőnek sejtenie sem szabad, mit fog kapni ajándékba.

- Eegen – bólintott befejezésül az öreg. - Asz'em, ez minden. Ja! És senkinek sem szabad elmondanod, mi lesz az ajándék. Úgy az igazi, ha az utolsó pillanatig titok marad.

Mire Lucy hazatért, már javában állt a bál. Történt ugyanis, hogy Smith egy eléggé satnya fenyőfával állított haza.

Az asszony szerint.

Volt ott minden. Tányérdobálás, ordítozás satöbbi, majd amikor az asszony kitombolta magát, kabátot ragadott, és elviharzott. Majd ő megmutatja, milyen egy igazi fenyőfa, jelentette ki.

Amikor becsapódott mögötte az ajtó, Smith leroskadt az egyik székre.

- Őrület! – nyögte, és arcát a tenyerébe temette.

Lucy egy ideig tanácstalanul álldogált az ajtóban, majd odalépett a férfi elé.

- Mire vágyik a legjobban, uram?

- Mi? - kapta fel a fejét Smith. - Mi az? Mit akarsz?

- Mire vágyik a legjobban, uram?

A férfi döbbenten nézett a robotra, majd felugrott.

- Arra, hogy ez a szuka megnémuljon, érted? – ordította magából kikelve. - Hogy egy büdös szót se tudjon többé kinyögni! Elegem van már belőle! Torkig vagyok. Úgy beszél velem, mint a lába kapcájával.

Dühtől reszkető szájjal meredt a robot optikai szenzoraiba, aztán legyintett, és visszahuppant a székre:

- De én voltam a hülye, hogy engedtem. Mindig is engedtem. Pedig ha már az elején a sarkamra állok... Eh! - hunyta le fáradtan a szemeit. - Te ezt úgysem értheted.

- Értem, uram - mondta Lucy, és a dolga után nézett.

Gyorsan eltelt az a pár nap, ami még hátra volt karácsonyig.

Lucy első dolga volt a boltba menni aznap reggel.

- Hello! - üdvözölte az öreg. - Mi újság? Tudod, már, kit fogsz megajándékozni? Remélem nem felejtetted el! Mert ma van a Szenteste!

- Nem felejtettem el, uram.

- No, és ki lesz a szerencsés megajándékozott?

- A gazdám, Smith úr.

- Ejha! - füttyentett elismerőleg az öreg. - Ezt aztán jól kifundáltad! És, mivel leped meg?

- Titok uram, nem mondhatom el.

- Jól van! - nevetett fel az öreg. - Látom, megtanultad a leckét. No, ki vele, mit adhatok!

Lucy vásárolt egy csomag eldobható műanyagborotvát, némi fájdalomcsillapítót, kötszereket, fertőtlenítőt és egy üveg étert.

- Ötkor - szólt utána az öreg. - Ötkor kell átadni az ajándékokat, ne feledd!

Otthon az asszony már őrjöngött.

- Hol voltál? Hol a fészkes fenébe kódorogsz ilyen dologidőben? Ezer a munka, te meg tekeregsz? Be kell tenni sülni a húst, takarítás, faöltöztetés. Mit gondolsz, ki csinálja meg helyetted, talán én?

- Nem, asszonyom - mondta Lucy. - Majd én mindent megcsinálok.

- Akkor kezdj hozzá, de gyorsan! De nehogy azt hidd, hogy megúsztad! Ezért később még számolunk!

- Igenis, asszonyom - bólintott Lucy, majd azt mondta: - Kérem, jöjjön be velem a konyhába!

- Mi? - csapott fel az asszony hangja.

- Jöjjön, kérem! - indult előre a robot.

Odabenn szó nélkül felnyalábolta a nőt, és egy szárítókötéllel jó alaposan rákötözte az húselőkészítő asztalra. Aztán leszerelte a bal oldali kéz-manipulátorát, majd a hasüregi rekeszéből elővette a másikat, azt, amelyik a lékelőfúrót és az elektromos szikét is tartalmazta. Aktivizálta a testébe épített EKG és EEG készülékeket, és a szondákat a megfelelő pontokra rögzítette. Végül étert itatott fel egy vattacsomóval, s azt jó erősen rászorított az asszony arcára.

Pár perc múlva csend lett. Levágta az asszony haját, és simára borotválta a megfelelő területet.

Smith valamivel öt óra előtt ért haza. Lucy ekkorra már előkészítette az ünnepi vacsorát, kitakarította a lakást, és felöltöztette a fát. Azt, amit a gazdája vásárolt. Minden készen állt a gyertyagyújtásra. A fa mellett állva üdvözölte a férfit.

- A feleségem? - vetette oda neki futólag Smith, majd, válaszra sem várva, berobogott a fürdőszobába. Kisvártatva vízcsobogás zaja szűrődött ki a félig nyitva hagyott ajtó mögül. A robot nem mozdult a karácsonyfa mellől.

- A barátnőjéhez ment, mi? - kiáltotta ki a férfi, majd miután nem kapott választ, kidugta a fejét az ajtón:

- Mi van, elromlottál? Miért nem válaszolsz? Tudod, hol van a feleségem, vagy nem?

- Tudom uram - szólalt meg Lucy.

- Akkor miért nem mondod meg?

- Nem tehetem, uram! Titok. Meglepetés.

Smith döbbenten meredt a robotra, majd vállat vont, és visszabújt a fürdőszobába. Ekkor kinn az előszobában megszólalt az állóóra. Mély, búgó hangon ütötte el az öt órát. Amikor az utolsó gongütés is lezengett, Lucy megmozdult, és kiment a konyhába.

Az asszonnyal tért vissza. Az ölében hozta. Bevitte a szobába, gyengéden letette a fa alá, gondosan elrendezgette a végtagjait, majd bement a fürdőszobába.

- Bejönne a szobába, uram! - állt meg az ajtóban.

- Borotválkozom, nem látod? - vetette oda neki a férfi rá sem pillantva.

- Jöjjön, kérem! - ismételte meg Lucy határozottan, és bement a szobába.

- Nem tudom, mi az ördög van ma veled! - indult utána félig habos arccal Smith. - Azt hiszem, az ünnepek után el foglak vinni egy szere...

Elakadt a szava, amikor belépett a nappaliba.

Az asszony ott ült a karácsonyfa alatt, furcsán kitekert pózban, mint egy odavetett játék mackó. A fején hatalmas fehér kötés díszelgett, szemei körül fekete karikák éktelenkedtek, orrlyukaiból vér szivárgott, és, a félig nyitott szájából csordogáló nyállal összevegyülve, hatalmas rózsaszín csöppé gyűlt össze az állán.

- Mi a fene ez? - nyögte Smith.

- Az ajándékom, uram - mondta Lucy, majd hozzátette: - Amire a legjobban vágyott.

A férfi nem figyelt rá. Odasietett az asszonyhoz, és leguggolt hozzá.

- Mi történt veled? - kezdte rázogatni a vállait, de csak üres, kifejezéstelen tekintet volt rá a válasz.

- Lokalizáltam a beszédközpontját - szólalt meg Lucy. - Átmetszettem a megfelelő idegpályákat.

- Micsoda? - pattant fel Smith elszörnyedve. - Mit csináltál?

- Rutin beavatkozás - lépett oda Lucy a fenyőhöz, és gyújtogatni kezdte a gyertyákat. - Az epilepsziás betegeken alkalmazzák, ha nincs már remény a gyógyulásra. Egyszerűen elhatárolják a feltételezetten sérült területet az agy többi részétől. Magam is sok ilyet végeztem. Csak ilyen műtétekre használtak a klinikán.

- Atyaúristen! - hebegte Smith, és hátrálni kezdett. Amikor a háta a falhoz ért odalapult, és rémülten tekingetett hol az asszonyra, hol pedig a robotra. - Szentséges atyaúristen!

- Soha többé nem fog beszélni - lobbant fel Lucy ujjának érintésétől az utolsó gyertya lángja is. - Remélem, meg van elégedve az ajándékommal! Boldog karácsonyt, uram!