Lucy már majdnem egy éve volt Smith-éknél. Szeretett ott lenni, bár az asszony egy cseppet sem volt kíméletes vele.

- Lucy hozz ezt, hozz azt, csináld ezt, csináld azt! – pattogott szüntelenül a hangja. De Lucy nem lázadozott - hogy is tehetett volna ilyet!- csak főzött, mosott, kertészkedett, vagyis tette a dolgát zokszó nélkül.

Örült, hogy volt gazdája, aki megmentette a megsemmisüléstől.

Smith volt az.

Nem tudtuk, mit tettünk.

Vagyis én nem tudtam.

Kényszerhelyzet volt, talán ennyi lehet a mentségem. Döntenem kellett, mert csupán pillanatokon múlt, hogy a Rasmus ki tud e lépni még a hipertérből, vagy örök időkig ott kering majd a Leftron erőtér fogságában. Ott küzdöttem a vezérlőben, a többiek a székeikbe szíjazva mögöttem, és bár nem láttam, de éreztem, ahogy négy szempár mered kétségbe esetten a tarkómra. Senki sem szólt egy szót sem, igaz, nem is lett volna értelme. Én voltam a hajón az egyetlen, aki rendbe hozhatta a hajtómű megbolondult vezérlőjét.

Tűzforró volt az öle. Éreztem, ahogy körmei végigszántják a hátamat (érdekes, pedig úgy emlékszem, sohasem szerette a hosszú körmöket, mindig gondosan fiúsan rövidre reszelve viselte őket, de azok így is csak még inkább kiemelték kecses ujjainak finom nőiességét...), lábai görcsösen fonódtak a derekamra, feje hátrabicsaklott - egy verejtéktől ázott hajtincs tapadt gyámoltalanul a homlokára -, puhán szétnyíló ajkai közül kivillant gyöngyházfényű fogsora... Egyetlen örvénylő kavargásba olvadt össze bennem minden; a szoba, az ágy, mozgásunk lüktető ritmusa, szaggatott zihálásunk, apró sikkantásai, egy, a szeme sarkából kipréselődött könnycsepp...

- Su! - hörögtem. - Su!

– …csába!
Lopva körbenézett, nem hallotta-e valaki. Lev egyes és lev kettes környéken járt. Nem szerette volna felhívni magára a figyelmet.
Bosszús volt. Mérges. Dühös.
A hangulat, az nem jött be neki. Nem tetszett, hogy meleg, kellemesen meleg az éjszaka, nem tetszett, hogy ha felnéz, a feje fölött összefeszülő felhőkarcolók között csillagok szikráznak az ég keskeny résében, s nem tetszett, hogy valahonnan virágzó fák illatát legyezi arcába a fel-feltámadó szellő. Nem tetszett, hogy május volt, májusi éjszakával. Még a legbénább Zs-kategóriás filmekben is zuhog ilyenkor az eső, felborult kukák tartalmát mossa el a megvadult ár, villámok fénye merevíti groteszk torzóba az utcán menedéket kereső emberek sziluettjeit…
…és ahogy az ő dolgai állnak jelenleg, eshetne az eső, csapkodhatnának a villámok, dühönghetne az ár. Lenne rá oka, hogy a…
– Picsába – szűrte újra összeszorított fogai között a káromkodást. Ezúttal már a sorsát szidta. Hogy miért tudott pont op lenni.

Jó volt.

Nem jó dolog egy regényről úgy írni, hogy még csak az első harmadán van túl az ember. De attól még lehet. Különösen, ha mindenki nagyon várta már ezt a regényt, olvasó, szerző egyaránt.

Markovics Botond, al. Brandon Hackett, előző regényével - Poszthumán döntés -  igazi hard scifi-t akart írni. Kiadói, szerkesztői pletykák sejtetik, nagyon akart igazi hard scifi-t írni. Erről már írtam korábban, olvasta, aki olvashatta. Nem csoda, hogy alig vártam, mi sül ki ebből az új próbálkozásból.

Annyi már az első pár tucat oldal után biztosan, hogy még ennél is jobban akart jó hard scifi-t írni. Beleadott mindent, apait-anyait. Van itt minden, szuperintelligens poszthumánok, szuperinteligens A.I-k, és szuperintelligensnek sejthető idegen értelem. Van időutazás, kvantumugrás, játék az anyaggal, térrel és idővel.

A corpus callosum, azaz kérgestest, azaz CC a két agyféltekét összekötő rostköteg. Több, mint 200 millió idegszálból áll. A CC segítségével "kommunikál" a két oldal egymással, másrészt a CC koordinálja a két oldal "munkáját". Például (és majd még nagyon sok példát hozok) a mozgáskoordinációhoz vagy komplex információk kezeléséhez, megemésztéséhez nagyon fontos, hogy kinőjön az ember CC-je. A CC a terhesség 12-16. hetében fejlődik ki, az első harmad végefelé. A születés után a már kifejlődött corpus callosum "tökéletesedik", egészen a kamaszkorig. Úgy 12 éves kor körül már alapvetően úgy működik, mint felnőtt korban fog.