Nem tudtuk, mit tettünk.

 

Vagyis én nem tudtam.

Kényszerhelyzet volt, talán ennyi lehet a mentségem. Döntenem kellett, mert csupán pillanatokon múlt, hogy a Rasmus ki tud e lépni még a hipertérből, vagy örök időkig ott kering majd a Leftron erőtér fogságában. Ott küzdöttem a vezérlőben, a többiek a székeikbe szíjazva mögöttem, és bár nem láttam, de éreztem, ahogy négy szempár mered kétségbe esetten a tarkómra. Senki sem szólt egy szót sem, igaz, nem is lett volna értelme. Én voltam a hajón az egyetlen, aki rendbe hozhatta a hajtómű megbolondult vezérlőjét.

Megtettem. Mint egy bolond, úgy csapkodtam az előttem feszülő, átlátszó, interaktív képernyőn megjelenő jeleket, piktogramokat. A képernyő néhány helyen át is szakadt, vakító ívfények gyúltak, fokozva a veszettül villogó kijelzők és vészlámpák káoszát. Aztán egyszer csak az ismerős, émelyítő érzés: átléptük a Leftron-burkot. Az űrhajó újra a normál térben lebegett. A hajtómű még produkált egy utolsó, elkésett impulzust – arra gondoltam, szerencse, hogy nem a Föld közelében történt – majd leállt.

 

* * *

 

Nem tudtam, mit tettem.

Igaz, lehet, hogy ez volt a legjobb, amit tehettem. A rendszert Gear jelölte meg. Azt mondta, az a legközelebbi csillag. Semmi kedvem sem volt életem végéig élőhalottként keringeni egy űrhajóba zárva, vagy megérni azt a pillanatot, amikor úgy döntök, hogy saját kezemmel vetek véget az életemnek. És így voltak vele a többiek is. Nem tétováztam hát sokáig, sőt, tulajdonképpen még Teur-Dyr parancsnok beleegyezését sem vártam meg.

– Mondd! – ordítottam hátra Gearnak.

– Vörös törpe, két bolygóval, egymáshoz nagyon közeli keringési pályákon – hadarta a navigátor. – Az egyik most épp átellenben van, a csillag túlsó oldalán, a másik viszont ezen az oldalon. Majdnem Földtömeg, mind a kettő.

– Mi az hogy majdnem, ember? – üvöltöttem.

Némi csönd.

– Kilencvennégy és százhárom százalék földtömeg – csapott fel újra Gear hangja, majd folytatta: – A rendszer külső peremén széles kisbolygó övezet. Más objektum nincs.

– Ha közel lépsz ki a törmelékhez… – üvöltötte Evanne, az orvos.

– Kuss! – ordítottam. – Tudom. Mindenki fogja be a száját!

Befogták. Egészen addig, amíg a hajtómű fülsiketítő üvöltése el nem hallgatott. Aztán volt, aki sírt, volt aki nevetett, a kapitány úgy ült, mint aki összecsinálta magát, én pedig csak bámultam mereven magam elé.

 

* * *

 

Egy teljes napba telt, amíg rájöttem, a baj még annál is nagyobb, mint amire gondoltam. Nem egyszerű műszaki hiba miatt hibásodott meg a vezérlő. A Rasmus vadonatúj vontató volt, a Tröszt most vásárolt belőle vagy egy tucatot. A vezérlő szoftver típushibájának tűnt a probléma, elfuserált tervezésnek. Teur-Dyr káromkodott, mint egy kocsis. A felmenőit szidta mindenkinek, aki az üzleti haszonért ilyen szarokat állít elő, annak meg pláne, aki meg is veszi. Én inkább hálát adtam az égieknek, hogy rakomány nélküli út volt. Ha az a három, több trillió gigatonnás konténer, amit általában cipelni szoktunk, ott van a konnektorokon… Azzal a tömeggel sohasem tudunk kilépni a hipertérből.

A hajó mérnökeként rám várt a feladat, hogy megjavítsam a rendszert.

– Mennyi időbe telik? – kérdezte valamelyik. A társalgóban voltunk mind.

– Az attól függ – bámultam tűnődve a csészémben gőzölgő kávét.

– Most mi a fenét titokzatoskodsz? – förmedt rám Teur-Dyr.

– Figyelj, főnök! – néztem fel lassan. – Le kell állítani az egész rendszert. Az egészet. Ezt megtehetjük fokozatosan, szép sorban... ellátó rendszer, központi agy, hajtóművezérlés, satöbbi. Az legalább egy hét. Ha így csináljuk, nem maradunk fűtés, világítás és levegő nélkül. Sőt! Ha szerencsénk van, előbb találom meg a hibát, mint hogy mindegyiket ki kellene kapcsolni. De mondom, az egy hét. És még utána kell nekilátni kijavítani a cuccost. Arra tippelni sem merek, mennyi ideig tart majd. A szoftverrel van a gond, újra kell írni.

– És mi a másik lehetőség? – kérdezte Evanne.

Ügyes kislány, gondoltam. Mindig tudtam, hogy okos és eszes. Lehet, hogy néha pont ez a baj kettőnk között?

– Nos – tettem le a csészét az asztalra –, a másik lehetőség egyszerűbb. Lekattintjuk a főkapcsolót. Akkor viszont… – hallgattam el.

A többiek is hallgattak. Csak Reon kapkodta zavartan ide-oda a tekintetét. Nem csoda. Mint a legtöbb téglának, neki sem volt fogalma az űrhajókról és az űrhajózásról. Ráadásul ez volt az első útja, még csak most lépett be a Hivatalhoz.

– Akkor mi lesz? – kérdezte.

– Hogy mi? – tápászkodott fel Gear, és komótosan töltött magának egy kávét. – Az, hogy olyan sötét és hideg lesz ebben a teknőben, mint egy jegesmedve segge lyukában.

– És az is marad, ha nem tudjuk újraindítani a rendszert – egészítettem ki.

Reon tekintete zavartan röpködött ide-oda köztem és Gear között.

– És azt nem bírjuk ám sokáig! – veregette meg a vállát Gear, majd visszaült az asztalhoz.

Evanne elfordult, hogy Reon ne lássa az arcára feszülő vigyort. Pedig egyáltalán nem volt vicces, amit Gear mondott. Nagyon nem volt vicces!

Felvettem a csészémet, és lötyögtetni kezdtem az aljában maradt kávét.

– Akkor, mi legyen?

Újra csak hallgatás.

– Főnök! – ismételtem meg hangosabban. – Akkor mi legyen?

Teur-Dyr üveges tekintettel meredt vissza rám.

– Csak nem azt akarod mondani – vontam fel a szemöldököm –, hogy azért a vagon pénzért, amit fizetésképpen zsebre raksz, nem tudod, most mit csináljunk?

És igen! Élveztem, hogy az öntelt köcsögje egyszer végre elbizonytalanodott és nem tudja az eszét játszani!

Sajnos, valahogy mégis sikerült összeszednie magát.

– Majd akkor kapcsoljuk ki a cuccost, ha már nincs más lehetőség – nyelt egy nagyot. – Te addig vizsgáld át újra a rendszereket! Hátha mégsem olyan nagy a baj!

– Oké! – sóhajtottam egy nagyot, és feltápászkodtam az asztal mellől. – Te pedig közben gondolkozz azon, mennyi kötbér terheli azt a három konténert, amelyik ott vár ránk a Trespran rendszerben. És azon is, hogy ki fog elszámolni az elfecsérelt napokkal a Tröszt felé.

Be kell vallanom, élveztem. Beledobtam a csészét a mosogatóba és úgy vonultam ki a társalgóból, mint egy győztes hadvezér.

 

* * *

 

– Val! – harsant Gear hangja. – Hol vagy?

– A mátrixkamrában – szuszogtam a panelek közé préselődve. – Mi van?

– Kellene a kettes. Visszakapcsolnád?

– A navigációs rendszer?

– Az.

– Pont most! – csattantam fel. – Minek?

– Lehet, hogy mégis van megoldás, csak ahhoz kellene a gép. Kapcsold vissza, és gyere fel!

 

* * *

 

Mindenki a vezérlőben volt.

– Nos? – néztem végig rajtuk. – Mi olyan sürgős?

– Ülj le, Val, és figyelj! – intett Teur-Dyr.

– Látom, már jobban vagy – lódítottam magam alá hanyagul egy széket. – Az előbb még olyan sápadt voltál. Komolyan aggódtam érted.

Gear gyorsan átvette a szót.

– Mielőtt kiugrottunk a hipertérből, a rendszer így nézett ki – mutatott a navigációs rendszer kijelzőjére. Egy apró, tűzvörös gömb izzott a képernyő közepén, körülötte két apró piszkosszürke maszat keringett komótosan, egymással ellentétes irányban, szinte azonos távolságra a csillagtól. Az egészet egy széles, lapos gyűrű ölelte körül.

– Itt léptünk ki a hipertérből – mutatott Gear az egyik szürke maszat jelölte bolygó mellett felvillanó sárga pontra.

– És? – néztem rá.

– Hát, van egy kis baj – vakarta meg tétován az orra tövét. – Most így néz ki a rendszer.

A kép változott. A tűzvörös gömb ugyanaz, a gyűrű ugyanaz, az egyik maszat ugyanaz – Béta, így nevezte Gear –, a másik viszont nagyobb lett. Még én is észrevettem, hogy sokkal nagyobb.

– Mi ez? – intettem a képernyőre. Gear nem válaszolt. Odalépett az interaktív monitorhoz, és elmeszelt előtte a kezével. A kép eltűnt egy pillanatra, majd feltűnt egy kopár és sivár kőzetbolygó, melyet ellipszis alakban elnyúlt, lapos gyűrű övezett.

– Az Alfa – mondta Gear.

– Ezek a tömegspektrométer adatai a kiugrás előtt – varázsolt a képernyőre néhány grafikont –, és ugyanezek az adatok most.

– Mit jelent ez?

Gear elhallgatott egy pillanatig, majd folytatta:

– Azt, hogy az Alfa teljesen ugyanúgy nézett ki a kiugrás előtt, mint a Béta. Vagyis így.

A képernyőn egy sűrű felhőzettel takart bolygó jelent meg.

– Az Alfa atmoszféráját lefújta a hajtómű, amikor kiugrottunk.

– Túl közel ugrottál ki, Val – vette át a szót Reon. – Ezt pedig jelentenem kell a Hivatalnak.

Mindenki hallgatott. Ez bosszantott fel a legjobban. Felpattantam.

– Jelentsd! De azt se felejtsd el, hogy ha nem hozlak ki onnan, és téged is, meg téged is… – mutattam sorra rájuk, végül Evannehoz értem. A lány nem nézett a szemembe. Elfordította a fejét.

– Eh! ...sszátokmeg! – fakadtam ki végül, és az ajtó felé indultam.

– Állj meg, Val! – recsegte a parancsnok. – Kapcsolati jelet kell küldenünk. Segíts Reonnak!

Odaléptem a konzolhoz, és feltéptem a Csomagot biztosító címkét. Kirántottam a helyéről a memóriakapszulát, odavágtattam vele a központi egységhez, megnyomtam egy gombot a kapszula oldalán. A kipattanó csatlakozókat erőteljesen belenyomtam a foglalatba. A képernyőn adatsorok lódultak meg, ahogy a kapszulából az adatok áramlani kezdtek a központi memóriába. A Föld adatai, légkör, kerület, elhelyezkedés a nagyobb csillagokhoz képest, adatok az emberi fajról és az emberi kultúráról, bitekbe rendezve.

– Parancsoljon, uram! – intettem gúnyosan. – Vagy küldjem el én? Átengedi nekem ezt a megtisztelő feladatot?

Meg sem vártam a választ. Rávágtam a kommunikációs adó indítógombjára, és faképnél hagytam az egész társaságot. A folyosón egy pillanatra kihunytak a fények, ahogy a nagy energiájú rádióadás megkezdődött.

 

* * *

 

Éppen az energiarendszer plazmatartályai között szerencsétlenkedtem, a sugárvédelmi szkafander be-beragadó szervóival küszködve.

– Val! – reccsent a sisakfejhallgatómból.

– Nem hagynátok végre dolgozni! – fakadtam ki.

– Nem kell dolgoznod, Val – csengett vidáman Evanne hangja. – Gyere fel!

 

* * *

 

– Nem értem, hogy lehetséges, de nem is érdekel – fogadott Gear lelkendezve. – A Bétán oxigén van a felhőréteg alatt.

– És? – tapogattam fájdalmas arccal a karjaimat. Minden porcikám sajgott. Az akadozó szervók helyett tulajdonképpen én mozgattam a dög nehéz szkafander mesterséges izületeit.

– A kilépés előtti színképeken nyoma sincs oxigénnek – mondta Teur-Dyr. – Gear az előbb újra megnézte, és most a műszerek azt mutatják, lélegezhető levegő van a felhőréteg alatt.

– A légkör nagy része – vette vissza a szót Gear –, belélegezhetetlen. Szerves vegyületek katyvasza, az összes ismert szerves molekula megtalálható benne. De a bolygó felszíne felett három kilométer vastag levegőréteg van. Nem tudom, hogy került oda, de ott van.

– Vagyis leszállunk, kikapcsolunk mindent, és te nyugodtan tudsz dolgozni – folytatta a parancsnok. – Lesz levegő, fény, meleg a rendszerek nélkül is.

Nem hangzott rosszul.

– Oké! – bólintottam. – Akkor vágjunk bele!

 

* * *

 

A tehervontatók életükben kétszer repülnek egy bolygó atmoszférájában. Egyszer, amikor elkészültük után felszállnak a gyárból, másodszor, amikor kiöregednek és leszállnak, hogy szétszedjék őket. Viszont nem arra tervezték őket, hogy orbitális manővereket hajtsanak végre. Kiemelkedtünk a rendszer síkjából, és átrepültünk a másik oldalra, a Bétához. Miután pályára álltunk, lekapcsoltam az impulzusgyűrűt. Aztán Gear nekifordította a hajó orrát az alattunk fortyogó felhőrétegnek.

– Van lent élet? – kérdezte Teur-Dyr Reont. – Leszállhatunk?

Arra gondoltam, ha odalent pici zöld marslakók várnának bennünket, bíborszínű zászlócskákat lengetve, és Reon ezért nem engedné, hogy leszálljunk, akkor a kicsi marslakók kétfajta embert ismernének meg, miután landolunk. Lenne négy, akinek rendes helyen van a feje, és lenne egy, akinek a valagában.

– Nem tudom! – hebegte Reon. – Még nincs elég adatom…

– Erre nincs időnk! – üvöltötte Gear. – Add meg az engedélyt!

A tégla végül bólintott. Gear nekifordította a Rasmust a bolygó légkörének.

A felhőréteg olyan sűrű volt, mintha folyadékba fúródott volna a hajó orra. Kavargott, örvénylett körülöttünk. Aztán a pajzs felizzott, és a külső kamerák képe hirtelen megszakadt, a képernyők elsötétültek. Pár perc múlva már a felszín fölött lebegtünk. Gear visszakapcsolta a külső kamerákat.

 

* * *

 

A felszín kopár volt és sivár. Bizarr sziklaalakzatok mindenütt, szédítő mélységű kanyonok váltakoztak égbeszökő, éles tarajú gerincekkel. Gear alig talált helyet, ahová letehette a hajót. A levegő viszonylag tisztának tűnt, csupán a talajszinten lebegett némi vékony ködfátyol. Az ég helyén rojtos szélű, súlyos felhők kergették egymást, kavarogtak, forogtak, pörögtek veszettül a fejünk fölött. És vörösben úszott minden; a sziklák, a kanyonok, az árnyék, a fény, a felhők, a ködbe burkolózó horizont. Kísértetiesen vörös fényben, mint egy ócska horrorfilm díszlete.

– Oké! – állította le Gear az orbitális hajtóműveket. – A műszerek szerint minden tökéletes, légnyomás, összetétel, gravitációs adatok megfelelőek. A légkör a talajszinten nyugodt, de odafent, a felhőalapban gigantikus viharok dúlnak. Nem kizárt, hogy időnként tornádók söpörnek végig a felszínen. Úgyhogy vigyáznunk kell! Csak óvatosan!

– Val! – utasított Teur-Dyr. – Kezdj hozzá a javításhoz.

– Hm! – gondoltam. – Milyen hamar visszanyerte az önbizalmát!

–Nézzünk körbe odakint! – kapcsolta ki Reon a hevedereit. – Térképezzük fel a bolygót, amennyit csak lehet belőle.

– Mi az, most már te osztogatod az utasításokat?

– Igen. A Hivatal képviselőjeként átveszem az irányítást.

Nagyszerű! Most már két öntelt köcsögöt kell elviselnem!

– Azért, ha találkoztok idegenekkel – szúrtam oda élesen, miközben kiszíjaztam magam –, mondjátok meg nekik, van egy ötödik társatok is. De az hülye, mert éppen dolgozik, amíg ti a Kapcsolatfelvételt bonyolítjátok. Ja! Mellesleg üdvözlöm a beszélő köveket. Mert mást nem igen fogtok találni, ahogy elnézem.

 

* * *

 

– Jut eszembe! – fordultam vissza az ajtóból. – Nem kellene megbizonyosodni arról, hogy valóban belélegezhető odakint a levegő? A műszerek szerint az, de volt már arra példa ezen a hajón, hogy elromlott valami. És nehogy akkor jöjjünk rá, hogy nem igaz, amikor már kikapcsoltam mindent.

Nem bírtam ki, hogy utána ne fűzzem:

– De ezt persze te döntöd el, parancsnok. Vagy ki is parancsol most? Te, Reon?

Nem tudom, melyik volt vörösebb. Teur-Dyr, Reon vagy odakint a bolygó felszíne.

– Majd szóljatok, mit határoztatok! Addig elfoglalom magam valamivel.

Gyorsan elfordultam, hogy ne lássák a vigyort az arcomon, és kiléptem az ajtón.

 

* * *

 

A priccsemen feküdtem, és a plafont bámultam. Tíz éve járom a világűrt, ebből az utolsó hármat a Tröszt hajóin. Jó mérnök vagyok, nagyon jó. De az elmúlt tíz évben minden tevékenységem kimerült abban, hogy kiment biztosítékokat cseréltem, lefüstölt terminálokat javítgattam, és megbolondult mobil egységeket hajkurásztam a folyosókon. Ez nem az én bűnöm. Tulajdonképpen szerencse, vagy inkább szerencsétlenség folyománya. Olyan hajókon szolgáltam, ahol soha nem történt komolyabb baj. Nem is figyelt fel rám senki. Egy senki voltam, a szakmai elismerés lehetősége nélkül, az előbbre jutás legminimálisabb esélye nélkül. De most itt van. Nem lesz kis munka helyre hozni a rendszert. De megcsinálom. Legendává válok. És nem csak a Trösztnél.

Felmerült a szemem előtt egy tanácsadói állás a Rasmust gyártó cégnél. Megmámorosodtam a gondolattól. Aztán iszonyatos düh kerített a hatalmába. Eszembe jutott, mit mondott Reon. Beleírja a jelentésébe, hogy hibáztam.

Mindig is utáltam a téglákat és a Hivatalt, amit képviseltek. Idegen életformák kutatása? Kétszáz éve közlekednek keresztül-kasul űrhajók a Galaxisban. Soha, egyetlen ember se találkozott még idegen értelemmel. Még csak egy nyavalyás vírust, baktériumot vagy gombát sem találtak. A marsiakról is kiderült, hogy a Földről kerültek oda. Mégis, a Hivatal a téglákon keresztül szinte korlátlan hatalmat gyakorol a világűrt járó kereskedelmi, hadi- és magánűrhajók fölött. Minden átkozott szikladarabot meg kell vizsgálni. És jaj annak, akire egy tégla ráfogja, hogy megváltoztatott vagy elpusztított egy addig ismeretlen bolygót a vizsgálat előtt. Tehetek én arról, hogy az impulzus lefújta a légkört arról az átkozott bolygóról? Nem, de ez senkit sem fog érdekelni.

És abban is biztos voltam, hogy Teur-Dyr lemossa magáról a késlekedés felelősségét. Majd szépen rám keni. Gearra nem számíthatok. Igaza lesz, ha csak magával törődik majd. Én is ezt tenném a helyében, Evanne pedig… Én még szeretem, de vajon ő szeret még? Vagy már annyira gyűlöl, hogy még ezzel is csak rúg majd belém egyet?

Hirtelen felsikoltott a vészjelző. Először szinte fel sem fogtam, mit hallok. Aztán felpattantam, és a vezérlőbe vágtattam.

 

* * *

 

Evanne az asztalon feküdt, űrruhában, sisak nélkül. Vergődött, rángatózott, alig tudta Gear lefogni a karjait. Eközben a parancsnok egy légző maszkot szorított a lány arcára.

– Mi a fene történt?! – ugrottam oda.

– Kiment – mondta Reon, aki oldalt állt.

– Mi?! – üvöltöttem rá hitetlenkedve. – Pont őt küldtétek ki?!

– Ki akart menni. Ragaszkodott hozzá.

A lány hirtelen kirántotta a kezét a szorításból, és az arcához kapva letépte magáról a maszkot.

– Nem tudo… – hörögte –, nem tudok… Egyedül maradtam… Egyedül… Soha többé. Soha.

– Mit mond?!

– Egyedül maradt – felelte Gear. – Azt mondta.

– Szerettem – hörögte Evanne. – Ő volt a mindenem…

– Itt vagyok, kicsim – simítottam végig gyengéden az arcát. – Nyugodj meg!

Hirtelen felpattant szeme, és egyenesen rám nézett.

Rémülten hőköltem hátra. A tekintete idegenül meredt az arcomba. Keze a zubbonyom után kapott, de csak a levegőt markolta. Nyitotta a száját, mintha mondana még valamit, aztán vastag sugárban vért hányt az arcomba.

Teur-Dyr és Gear gyorsan visszaszorították az asztalra, majd az oldalára fordították. Gear a szájába kaparászott, hogy kihúzza a nyelvét, mielőtt megfulladna. Könyökig vér és hányadék borította el a karját.

– Várj még a maszkkal! – sziszegte Teur-Dyrnek, amikor végül sikerült. – Újra hányhat.

Aztán felém fordult. Épp a vért törölgettem a szememből.

– Mérgezésnek tűnik.

– Levetettétek vele a sisakot, miután kiment? – kértem számon.

– Dehogy – rázta a fejét Teur-Dyr. – Azt mondta, majd ő kimegy. Gearnak dolga volt, én a fedélzeti naplóval foglalkoztam, Reon pedig a kutatási terveket készítette. Azt mondta – intett a lány felé –, hogy neki nincs semmi feladata, és kimegy ellenőrizni a levegőt.

– Hogy minél előbb hozzá tudj kezdeni a javításhoz – fűzte hozzá Gear.

– Vitt magával egy kézi szkennert – folytatta a parancsnok. – Eleinte nem volt semmi baj. Épp egy kisebb vihar tombolt odakint, forgószelekkel, de olyan kicsi örvények voltak, hogy beleegyeztem, végezze el a vizsgálatokat. Határozottan utasítottam, , hogy ne távolodjon el a hajótól. Azonban alig tett pár lépést, elkapta egy széltölcsér, és méterekkel arrébb cibálta. Jelentette, hogy minden rendben, nem esett baja. Mondtam neki, maradjon, ahol van, és nem lesz probléma. Eleinte nem is volt semmi gond. A tölcsér szétoszlott, és Evanne hozzákezdett a vizsgálathoz. Aztán váratlanul rosszul lett. Azt mondta, szédül, majd elájult. Eszméletlen volt, amikor behúztuk a zsilipbe.

Szétnéztem, és megláttam a földre hajított szkafander sisakot az asztal alatt. Felvettem, és nézegetni kezdtem.

– Semmi baja – dörmögte Gear. – Már ellenőriztük. Tömített rendesen.

– A levegőcső?

– Az is ott van valahol.

Leguggoltam, és kihalásztam az asztal alól a csövet.

– Ki adta rá a szkafandert? – kérdeztem, és éreztem, ahogy az agyamat elborítja a tehetetlen düh.

– Én segítettem neki – szólalt meg Reon.

A következő pillanatban Teur-Dyr és Gear alig tudott leszedni róla. Nem sok hiányzott, hogy megfojtsam.

 

* * *

 

– Ép volt a cső, esküszöm! – szipogta sértettenn a sarokban kucorogva.

– Ez ép neked, te marha?! – vágtam hozzá a csövet. Teur-Dyr és Gear még mindig fogtak, hogy rá ne ugorjak. – Szét van rohadva, nem láttad?

– Higgadj már le, Val! – förmedt rám Teur-Dyr, majd elengedte a karomat, és felvette a csövet. – Ez tényleg szétrohadt – vizsgálgatta a közepén éktelenkedő hasadást. – Legalábbis úgy tűnik, valami átmarta. Talán sav csöpögött rá. Aztán a szélben felrepedt.

– Engedj! – rántottam ki magam Gear szorításából, és kikaptam Teur-Dyr kezéből a csövet. – Hol csöpögött volna rá sav, he? – dugtam az orra alá. – A tárolóban? Ott nincs sav,, semmi sincs, ami kimarhatná. És egy ekkora lyukat, hogy nem lehet észre venni?

A földhöz vágtam a csövet. Reon dacosan meredt rám.

– Baleset volt.

Hallgattam egy darabig.

– Tehát mégis csak van valami a légkörben, ami veszélyes – szólaltam meg.

– A tölcsér hozott le valamilyen vegyületet a felhőből. Valami sav lehet, vagy lúg, ami szétmarja a szkafandert. Annak a gőzét lélegezte be. – Teur-Dyr fontolgatta a helyzetet. – Itt a hajóban biztonságban vagyunk. A szűrőrendszer pedig úgyis semlegesíti a mérgező vegyületeket, ha kívülről szívunk majd be levegőt. Ha pedig kimegyünk, kerülnünk kell a széltölcséreket.

– Kapcsold le a rendszert, Val – mormolta Gear –, és húzzunk innen amilyen hamar csak lehet!

A mozdulatlan lányra néztem. Gear megértette.

– Rendbe fog jönni – felelt ki nem mondott kérdésemre.

– Remélem – sóhajtottam, és vetettem egy sokat mondó pillantást szótlan téglánk felé.

 

* * *

 

A plazmareaktorok lekapcsolása után tizenhat óráig tart, amíg az összes processzor kihűl, a memóriakristályok rezgése leáll, és a rendszer tiszta lappal indul. Aztán még huszonnégy óra, amíg rendszerről rendszerre újraindítok mindent, figyelve az indulási üzeneteket, és kiszűrhetem a hiba pontos helyét. Onnantól kezdve tulajdonképpen már rajtam múlik, milyen gyorsan programozom újra a hibás modulokat. Ha nem történt volna mindez Evanne-nal, tulajdonképpen még élvezném is a munkát, hisz’ mindig is imádtam programozni. A lány állapota azonban nem javult. De még inkább zavart az, amit mondott. Ennyire megbántottam volna? Igaz, csúnyán beszéltem vele, nagyon csúnyán, és azt is mondtam neki, jobb ha másik hajót keres, ha visszaérünk, mert nem kívánom még látni sem, de épp úgy ideges voltam, mint ő. A mérgezés hatására feltörő indulatai azonban megrémítettek. Ennyire meggyűlölt volna az azóta eltelt hetek alatt, mialatt kerültük egymást a folyosókon és a közös termekben?

Elhessegettem magamtól a gondolatot, és elhatároztam, visszaviszem, ha törik, ha szakad. Igen, hazajuttatom, és ha meggyógyult, elmondom neki, mennyire szeretem, csak az a baj, hogy nem tudom kimutatni…

Nekiláttam előkészíteni a kikapcsolást.

 

* * *

 

Gear hívott.

– Mondjad! – kaptam fel a kommunikátort. Azt hittem, Evanne-nal történt valami.

– Figyelj, Val! – jelent meg az arca a képernyőn. Izgatott volt, jól látszott. – Óriási dologra jöttem rá. Ez egy hatalmas felfedezés. Ez egyszerűen valami csoda! Dokumentáltam az egészet, és rögzítettem. A legelső dolgom az lesz, ha visszaérünk, hogy publikálom…

– Gear! – hallatszott hirtelen Teur-Dyr hangja a háttérből. A navigátor elfordult a kamerától.

– Gyere, dolgunk van! – hallatszott újra a parancsnok hangja. – Val merre van?

– Épp most beszélek vele.

– Mondd neki, jöjjön a vezérlőbe!

Gear visszafordult.

– Hallottam – intettem, mielőtt megszólalhatott volna. – Mindjárt ott vagyok.

 

* * *

 

– Ha minden félórában felrángattok ide, nem tudom, mikor fogok vé… – kezdtem méltatlankodni, amikor beléptem a vezérlőbe, de nem volt ott senki. Csak Evanne feküdt az asztalon.

A zsilipnél találtam őket, mind a hármat. Épp egymás űrruháit ellenőrizték.

– Hát ti? – néztem megütközve.

– Kimegyünk, és bejárjuk a környéket, amíg te újraindítod a rendszert.

– Mi?! Azt akarod mondani, itt hagytok engem meg Evanne-t az űrhajóban, levegőellátás, világítás és működő rendszerek nélkül?

– Kettőtöknek elég a megmaradt oxigén minimum tizenkét órára. A szkafanderek is kitartanak addig. Amíg nem működnek a rendszerek, úgysem tudnánk itt mit csinálni. Kimegyünk, bejárjuk a terepet. Mire visszakapcsolod a rendszert, mi is itt vagyunk.

Gearra néztem. Megrántotta a vállát.

– És ő? – intettem felé. – Miért nem csak ketten mentek?

– Szükség van rá, hogy cipelje a felszerelést.

Sajnos, túlságosan logikusan hangzott, amit mondtak. Pedig nagy kedvem lett volna belekötni!

– Nesze! – nyújtott át egy kézi kommunikátort Teur-Dyr. – Ezen majd hallhatsz bennünket.

Odaléptem Gearhoz.

– Fordulj meg! – intettem. – Hadd ellenőrizzem én is az űrruhádat! Hátha elnéztetek valamit…

És vetettem egy jelentőségteljes pillantást Reon felé.

 

* * *

 

Amikor elmentek, bekészítettem az összes kézi reflektort a vezérlőbe, amelyek akkumulátorról üzemeltek. Aztán lementem az energiaellátó szintre, és lekapcsoltam a rendszert. Sötétség borult a hajó belsejére. Az addig folyamatos neszek megszűntek, és ahogy a felmelegedett alkatrészek hűlni kezdtek, hol erősebb, hol gyengébb pattogások váltották fel. Álltam pár percet a sötétben, és valami nagyon különös érzés kerített a hatalmába. Megborzongtam. Felkattintottam a magammal hozott reflektort, és visszasiettem a vezérlőbe.

Evanne aludt. Egyenletesen lélegzett a maszk alatt. Leültem mellé, és egy kézikomputeren tanulmányozni kezdtem a programrendszerek dokumentációját. Nem mintha nem ismertem volna, csak valamivel el akartam ütni az időt. Bekapcsoltam a kommunikátort.

– …hat földi év alatt teszi meg a keringési pályát mindkét bolygó, csak ellentétes irányban – hallatszott Gear hangja. – Ebből három év nappal, és három év éjszaka. Mi olyan dög nehéz ebben a táskában?

– Műszerek. –

Ez Reon volt.

– Kurva nehéz. Nem jöhettünk volna a terepjáróval?

– Ilyen felszíni viszonyok között? – kapcsolódott be Teur-Dyr.

Aztán sokáig csend, csak zihálás hallatszott. Megnéztem Evannet. Nyugodtan aludt. Visszatértem hát a dokumentációhoz. Teur-Dyr hangja riasztott fel a hardveres interface regisztereinek paraméterei közül.

– Az ott nem egy barlang? Szerinted, Reon?

Némi csend.

– Úgy látom én is, hogy egy üreg, vagy barlang bejárata. Gear! Te látod?

A szólított csak egy dühös mordulással válaszolt.

– Milyen messze lehet?

– Úgy egy kilométer – hallatszott Teur-Dyr hangja. – És a terep is elég simának tűnik. Néhány nagyobb dombot látok csak. Induljunk!

– Minek megyünk oda? – kérdezte Gear

– Az a barlang benyúlik a felszín alá, így képet kaphatunk a bolygó geológiai történetéről.

– Ha te mondod, tégla!

– Tessék?

– Reon.

Elvigyorodtam. Magam előtt láttam a fontoskodó kis hivatali patkány dühös pofáját. Képzeletben adtam egy pontot Gearnak.

Percekig megint csak zihálás, majd Teur-Dyr hirtelen felkiáltott.

– Vigyázz! Tölcsér.

– Látom – felelte Reon. – Kikerülöm.

– Inkább állj meg, ahol vagy – szólalt meg Gear is.

Hirtelen mintha egy nagyot sóhajtott volna valaki.

– Huh, basszus! – sziszegte Teur-Dyr. – Ez közel volt.

– És gyorsan mozog – felelte Gear. – Láttátok? Egy szempillantás alatt létrejött, szinte a semmiből.

– Odanézzetek! – csattant fel Reon hangja. – Még egy.

Lehalkítottam a kommunikátort. Féltem, felébresztik Evannet.

 

* * *

 

Nem tudom, meddig aludhattam az asztalra borulva. Amikor felriadtam, kábán néztem magam elé egy darabig, aztán rájöttem, hol vagyok. Az első dolgom volt Evannet megnézni, majd a kommunikátort kerestem meg. Álmomban levertem az asztalról, ott hevert a földön. Lehajoltam, hogy felvegyem. Ekkor hallottam meg Gear hangját:

– …hallod! Ez szenzációs. Val! Tudom, hogy nem tudsz válaszolni. Óriási! Ezen a bolygón élet volt. Az analízis szerint több száz millió éves a lelet. Nem mentünk beljebb a barlangba, de az is elég volt, amit találtunk.

Teur-Dyr hangja is izgatottnak tűnt:

– Csupa szerves anyag. Tele van enzimek maradványaival. Ott hevert a porban. Miénk a dicsőség, fiúk! Kizárt, hogy ez a valami nem egy élő szervezet maradványa!

Felhangosítottam a kommunikátort, hogy jobban halljam.

– Messze van még a hajó? – kérdezte Gear.

– Ott a hegygerinc mö… – válaszolta Teur-Dyr. A hangja elakadt egy pillanatra, majd éles ordítás követte:

– Reon! Mit művelsz?

Gear is bekapcsolódott.

– Hé, vigyázz!… Reon! Ne!… Neeeee!

Éles sikítás. Soha sem hallottam még ehhez hasonlót. Mintha nem is ember adta volna ki. Csak sikított, sikított, olyan magasságba csapott a hangja, ahol már szinte nem is hallható, aztán hátborzongató hörgésbe fulladt.

– Krisztusom, Teur-Dyr, Krisztusom! – nyögdécselte közben Gear. Olyan volt a hangja, mint akit szélütés ért. Közben pedig folyamatosan hallatszott az a rejtélyes, sóhajtásszerű zörej.

Aztán Teur-Dyr ordított fel kétségbeesetten:

– Segíts, segíts, se…

Hirtelen hallgatott el, meg sem szólalt többé. Csak Gear üvöltött még egy darabig, de aztán zavart, érthetetlen motyogássá csendesült a hangja a kommunikátorban.

Döbbenten meredtem magam elé. Aztán felugrottam. Nincs fegyverem, vágott belém a felismerés, pedig halálos veszélyben vagyok. Mert hogy Reon kinyírta Teur-Dyrt, azt biztosra vettem. Gearral nem tudom, mi van, talán még üldözi, azért a motyogás és a zihálás.

Mit is mondtak? A hegygerinc mögött van a hajó. Akkor mindjárt ideérnek.

Vagy ideér. Ő! Körbenéztem. Aztán rá az órára. Még alig telt el öt óra a lekapcsolástól. Nem indíthatom újra a rendszert. Ki kell várni a tizenkét órát, különben nem tudom megjavítani a hajót.

A konyhapulthoz ugrottam, és beletúrtam az evőeszközök közé. Csupa műanyag, használhatatlan kacat!

Veszettül káromkodtam.

Leültem, és megpróbáltam összeszedni magam. Eszembe jutott, hogy mi van, ha nem Reon a gyilkos. Ő csak azért nem beszél, mert elsőként őt ölte meg valami? Aztán Teur-Dyrt is? És most Geart üldözi.

Mit találtak ezek a barlangban?

Szerves anyagot?

Több millió éves maradvány, mi? Ahhoz képest elég aktív. Fasza! Rátalálunk az idegen életre, az meg szépen sorjában kinyír bennünket. És hogy teljes munkát tudjon végezni, az a barom Gear még ide is vezeti majd a hajóhoz! Azon kaptam magam, hogy imádkozom. Imádkozom, hogy az a valami még a hegygerinc előtt elkapja Geart! Elszégyelltem magam ezért a hitvány gondolatért. Felkaptam az egyik kézilámpát, leheltem egy csókot Evanne homlokára, majd a zsiliphez rohantam.

 

* * *

 

Nyugodt és csendes volt a táj a hajó körül. Vörös fényben úsztak a dombok, a sziklák, ott távolabb a hegygerincek, és bár a felhők veszett iramban kavarogtak a fejem fölött, talajszinten szellő sem rezdült. Nem viseltem szkafandert. Egyedül úgy sem tudtam volna felvenni. Fegyverem sem volt. Sőt, semmi, amit fegyver gyanánt használhattam volna. Eszembe jutottak azok a régi filmek, amelyekkel unalmas óráimat töltöttem ki a hosszú utak során. Mit is kapott ilyenkor kézbe a veszélybe sodródott főhős? Franciakulcsot? Tudom, mi az a franciakulcs. Tanultam technikatörténetet. De egy hiperűrhajón már nincsenek ilyen szerszámok. Nanorobotok és mobil javítóegységek vannak. Az egyik akkora, mint egy hangya, a másik pedig mint egy traktor. Egyik sem igazán alkalmas fegyvernek.

 

* * *

 

A hegyvonulat felé néztem. Lázasan toporogtam, magam se tudván, mit tegyek. A zsilipajtó nyitva, és be sem lehet zárni, ameddig a rendszert újra nem indítom. Ha itt hagyom a hajót, bármi bemehet. Ha nem hagyom itt, lehet hogy Gearnak annyi. Utoléri az a valami, és végez vele. Újra átfutott rajtam az a kósza gondolat, hogy talán mégis szerencsésebb lenne, ha még a hegy túloldalán kapná el. Úgy döntöttem, maradok. Amúgy is, ha az a valami tudott végezni két emberrel, akkor ott én se tehetek sokat. Hirtelen egy apró pontot pillantottam meg; az egyik domb mögül tűnt elő. Tudtam, hogy Gear az, de nem mozdult a lábam, hogy eléje siessek. Vártam, hogy hamarosan felbukkan mögötte valami – valami nagy, hatalmas és félelmetes.

Valami, ami őt üldözi.

De nem jött mögötte semmi. És ő is lassan közeledett. A kommunikátorból, amit a kezemben tartottam, továbbra is csak zihálás és szélütött motyogás hallatszott. Néztem egy darabig a közeledőt, aztán döntöttem.

Futni kezdtem feléje.

Már attól felfordult a gyomrom, amit messziről láttam. Gearnak hiányzott a jobb karja. Vagyis, megvolt az, részben, csak nem sok maradt belőle. A szkafander jobb ujja hiányzott, a karja helyén pedig csak egy csonk fityegett, csont és húscafatok véres csimbókjai.

A másik kezével Teur-Dyrt húzta maga után. Vagy legalábbis Teur-Dyr felsőtestét. A lábak hiányoztak. A belei kibomlottak a szerencsétlennek, és ott csúsztak a porban utánuk, mint valami iszonytató estélyi ruha uszálya. A karok helyén neki is csak véres cafatok fityegtek. Az arca ép volt a szkafander betört üvegű sisakja mögött. De az a kifejezés, amit az átélt kínok feszítettek rá, még iszonytatóbb volt, mint kibomlott beleinek látványa.

Gear meg sem állt. Észre sem vett. Csak ment tovább, magában motyogva, maga után vonszolva a halott parancsnok maradványait.

– Gear! – Megragadtam a vállát.

Megtorpant és rám nézett. Mondott valamit. Nem értettem a sisak mögül. A kommunikátort valahol elhagytam futás közben. Kioldottam a sisakja csatjait, és lehúztam a fejéről.

– Gear! – ordítottam rá. – Mi történt?!

Csak nézett rám mereven.

– Ember! – ráztam meg. – Mi történt veletek?

– Él – szólalt meg egyszer csak. Olyan nyugodtan mondta, és az a nyugodtság olyan éles kontrasztban volt a tekintetével, hogy döbbenten elengedtem a vállát.

– Mi? – hebegtem. – Mi a fenéről...

– Él – ismételte. Mozdult, hogy tovább induljon.

Megpróbáltam összeszedni magam. A karjánál fogva visszarántottam.

– Teur-Dyr halott! –Igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomra. – Engedd el!

Lehajtotta a fejét.

– Tudom – suttogta, mint aki szégyelli magát. – Csak gondoltam, visszahozom.

– Engedd el! – intettem. Bólintott, majd elengedte a parancsnok szkafanderét. A test maradványa hangos puffanással esett a porba.

– Menjünk! – fogtam meg az ép kezét. Nem mertem a másikra nézni. Reméltem, olyan sokkban van a szerencsétlen, hogy nem érzi a fájdalmat.

Engedelmesen elindult velem, mint egy kisgyerek.

– Mi történt? – próbálkoztam újra. Lassan haladtunk, tulajdonképpen csak bandukoltunk, miközben aggódó pillantásokat vetettem a hátunk mögé.

Gear hirtelen beszélni kezdett.

 

* * *

 

– G-osztályú csillag. Lejárt a ciklus, telítődött nehéz elemekkel, és felbomlott a fúziós egyensúly. Lefújta magáról a külső burkot. Talán négy milliárd éves lehetett, talán egy kicsit több. A forró, mindenféle elemekkel telített gáz felperzselte a rendszert.

Elment az esze, konstatáltam magamban, de nem szakítottam félbe. Lassan közeledtünk az űrhajóhoz, és ez már mindennél fontosabb volt.

– A külső gázóriások felrobbantak – folytatta –, és az anyaguk szétszóródott. Az most a gyűrű. A két belső bolygó megmaradt. Vagy lehet, hogy voltak még beljebb is bolygók, de azok nem élték túl. Szublimáltak. Talán az ő anyaguk is beleolvadt a két bolygó légkörébe. Vagy visszaszippantotta a törpe. Nem tudom… nem tudom… nem tudom…

Hirtelen megállt, és az égre nézett.

– Csodálatos – suttogta az egymást kergető felhők felé. – Csodálatos!

– Gyere már! – rángattam szelíden.

– De a másik– motyogta, és elindult –, az a legcsodálatosabb…

Már majdnem elértük a zsilipkaput.

Ellenségünk a semmiből termett mögöttünk. Gear hamarabb megérezte, mint én. Nem csoda. Ő már találkozott vele.

 

* * *

 

Olyan volt, mint egy apró tornádó. Forgó portölcsér, csúcsa a talajon siklott, teteje a felhőket támasztotta. Pár méterre volt csak mögöttünk. A semmiből termett. Eszembe jutott, mit rádióztak odafelé menet.

– Álljunk meg! – suttogtam önkéntelenül. Gear keserűen felnevetett.

– Nem érted? – nézett rám. – Hát nem érted?

A tölcsér már ott örvénylett közvetlen előttünk. Megbénított a félelem.

 

* * *

 

Fent, a fejünk fölött, ahol a tornádó kinőtt a felhőkből, villámok lobbantak. Kicsik, nagyobbak, egyik-másik végigcikázott a tölcsér oldalán, le egészen az aljáig. A forgás lassulni kezdett, a tölcsér alja elemelkedett a talajról. A fejem fölé imbolyogott. Felnéztem. Láttam, ahogy lassan szétnyílik és csővé szélesedik. Képtelen voltam mozdulni. Mereven álltam, és néztem, ahogy tejfehér, ködszerű valami zúdul alá a belsejében, és teljesen beborít. Behunytam a szemem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felkészültem a halálra. Pár pillanatig tartott, vagy egy örökkévalóságig? Nem tudom. Miután a köd belepett, villámok cikáztak körülöttem, nem is villámok, inkább apró szikrák, és tűzgömbök, majd hirtelen vége szakadt, a köd szertefoszlott. Ránéztem Gearra.

Ő pedig engem nézett.

Nyugodt és tiszta volt a tekintete.

– Nézd meg a szimulációt! – mondta.

 

* * *

 

Működőképes állapotba hoztam a rendszert. Ám ez Evanne-on már nem segített. Ő meghalt.

Egyedül a vaksötét vezérlőben, ameddig én a modulokat indítottam újra. Nem érdekeltek a hibaüzenetek. Nem akartam már kijavítani semmit. Amikor végeztem, visszamentem hozzá. Letakartam egy fóliával.

Megsirattam.

Elvesztettem.

Elvette tőlem.

Én elvettem tőle az egyetlent, ami fontos volt a számára, ő elvette tőlem az egyetlen dolgot, amiről csak akkor tudtam meg, milyen fontos volt a számomra, amikor már nem kaphattam vissza.

Fair játék. Becsületes…

Megnéztem Gear szimulációját. Az a két bolygó maga volt az Univerzum csodája. A központi csillag felfúvódása előtt, ha volt is értelmes élet a bolygón, az akkor és ott, amikor a leszakadó gázburok átsöpört rajta, megsemmisült. Talán volt köze a lényekhez a Teur-Dyrék által talált maradványnak, talán nem. Ezt már senki sem fogja megtudni. A helyükbe lépett viszont valami felfoghatatlan. A két bolygó légköre a csillag szétszórt anyagából állt össze. Bőven tartalmazott mindent, ami az élethez kellett. Hogy miként lobbant értelemre a sivár sziklák fölött kavargó gáztömeg, nem tudom. Azt sem, hogy miért. De igaza volt Gearnak. Nem ez volt a legcsodálatosabb. Hanem az, hogy értelemre lobbantotta a másik bolygót is. Néztem a Gear alkotta animációt. A két kis golyóbis ott keringett egymással szemben a vörös gömböcske körül, a két pálya távolsága alig volt nagyobb, mint a Föld–Hold középtávolság. Amikor aztán közel értek egymáshoz, úgy látszott, mintha egy-egy kinyúló csáp nőne ki a felszínükből, akár két kétségbeesetten egymás felé nyújtott kar, végül, amikor a legközelebb voltak egymáshoz, összekapaszkodtak, mint rég nem látott testvérek. Aztán távolodni kezdtek. A pászma, ami összekötötte őket, elvékonyodott, majd elszakadt, akár egy túlfeszített fonál. A két bolygó megingott, mintha kétségbeesetten közelebb akarnának kerülni egymáshoz, de a vörös törpe és a külső törmelék övezet gravitációja visszarántotta őket a pályájukra.

És ez minden hatodik évben bekövetkezett.

Csodálatos. Talán a legcsodálatosabb dolog, amit a világegyetem kitermelt magából.

 

* * *

 

Megérezte, hogy a másik megsemmisült. Mondta. Amikor a fehér köd belepett, kommunikált velem. Gondolatokat éreztem az agyamban. Az ő gondolatait. Nem volt primitív. Hogy mennyit tudott a világról, mennyire tudta felfogni, fogalmam sincs. Amúgy is. Csak fájdalmat éreztem. Fogta a kapcsolati jelet. Megfejtette a pillanat tört része alatt. Ő készítetett a földihez hasonló légkört, hogy leszálljunk. Evanne-t nem szándékosan ölte meg. Próbálkozott, kísérletezett. Kapcsolatot akart. Vegyületet koncentrált – felfoghatatlan, hogy állította elő! –, hogy bejusson az űrruha mögé. Sikerült. Aztán vérszemet kapott. Elborította az indulat. Teur-Dyrt és Reont már szándékosan ölte meg. Geart is célzatosan hagyta eljutni a hajóhoz. Kíváncsi volt.Rám.

Kellettem neki.

Aztán, amikor engem is kifürkészett, megölte Geart. Ott a szemem előtt csapott le rá a tölcsér. Szinte lefújta róla a szkafandert, aztán a bőre oldódott fel, majd a hús szakadt le az arcáról cafatokban, végül a csontja kezdett elfolyósodni, és zavaros cseppekben szétszóródni az örvénylésben. Reon is így halt meg. Teur-Dyr csak azért nem mállott cseppekké teljesen, mert a szerencsétlen Gear belenyúlt az örvénylésbe, és kihúzta onnan. Így maradt oda a fél karja.

Gear már tudta. Mielőtt meghalt volna, ő is tudta, mit találtunk.

És hogy mit pusztítottunk el.

 

* * *

 

Beindítom a rakétákat. Orbitális pályára állok, és rácsatlakozok az impulzusgyűrűre. Ez az anyag a központi memóriában marad. Kétlem, hogy valaha valaki rátalál majd a hipertérben keringő Rasmusra, de ha igen, akkor ebből a jelentésből megtudja majd, mi történt.

Béta tisztában van vele, mi fog történni. Tulajdonképpen ő kérte. Amint az impulzusgyűrű közepén belobban a mesterséges gravitációs lyuk, a lökéshullám leszippantja a bolygó felszínéről. Nem akart tovább létezni.

 

* * *

 

Nem tudom, meddig bírom majd, ha a gravitációs impulzus visszalöki a Rasmust a hipertérbe. Mindenesetre lekapcsoltam a légtisztító rendszert. A lassan felgyülemlő széndioxid hatására majd elalszom.

 

Így lesz a legjobb.

 

…ha mégis valaki megtalálja ezt az anyagot!… Nem tudtuk, mit tettünk… Nem tudtam…